1. RÉSZ

Gabriela Rivas már jóváhagyta huszonhárom alkalmazott elbocsátását, amikor megtudta, hogy egyiküknek olyan döntést kell meghoznia, amellyel egyetlen szülőnek sem volna szabad szembesülnie: karácsonyi süteményt vegyen a kisfiának, vagy inkább gondoskodjon arról, hogy legyen mit enniük karácsony este?

Mindezt azonban még nem tudta azon a december 23-i délutánon, amikor az irodájában ülve végigfuttatta a tekintetét a megszüntetésre javasolt álláshelyek listáján.

Az egyik névnél egy pillanatra megállt.

Daniel Serrano.

A vállalat Guadalajara egyik modern irodaházában működött, nem messze a Providencia negyedtől.

Az előcsarnokban hatalmas betlehem állt, mellette gondosan becsomagolt ajándékdobozok sorakoztak, amelyeket a cég legfontosabb ügyfeleinek szántak.

Gabriela, a vállalat vezérigazgatója, aznap reggel még olyan karácsonyi üdvözlőlapokat írt alá, amelyek a háláról, az összetartozásról és a megbecsülésről szóltak.

Közben az íróasztalán ott feküdt egy terv, amely a teljes karbantartási részleg megszüntetését irányozta elő.

A számítások szerint ezzel közel húsz százalékkal csökkenthették volna a kiadásokat.

Harminc napon belül egy külső vállalkozás vette volna át az összes javítási és karbantartási feladatot.

A dokumentum alapján az egész egyszerű, logikus üzleti döntésnek tűnt.

Daniel Serrano harmincnyolc éves volt, és kilenc éve dolgozott a cégnél.

Gabriela emlékezett rá a folyosóról.

Mindig udvariasan köszönt, kopott munkabakancsot viselt, a derekán pedig szinte állandóan ott lógott a szerszámöve.

Ennél többet azonban alig tudott róla.

Soha nem beszélgettek igazán.

Ha szóba álltak egymással, az többnyire azért történt, mert valahol elromlott egy zár, kialudt egy lámpa, vagy meg kellett javítani valamit.

Este 19:20-kor Gabriela meglátta, amint Daniel kilép az épületből.

Egy kartondobozt tartott a kezében.

A többi alkalmazott már jóval korábban hazament. Daniel viszont bent maradt, hogy megjavítsa egy irattároló szekrény zárját, amelynek hibáját csak a munkaidő végén jelentették.

Gabriela az ablakból figyelte, ahogy a férfi megáll a karácsonyi fények alatt, belenéz a dobozba, majd elindul a buszmegálló felé.

Eszébe jutottak a túlórák, amelyek olyan gyakran jelentek meg a karbantartási osztály költségkimutatásaiban.

Mi lehet abban a dobozban?

És miért nem magyarázták meg a jelentések, hogy ezek az emberek miért dolgoztak rendszeresen ilyen sokáig?

Ahelyett, hogy egyszerűen megkérdezte volna Danielt vagy a felettesét, Gabriela olyasmit tett, amit később mélységesen szégyellt.

Beszállt az autójába, és követni kezdte a buszt, amelyre Daniel felszállt.

Az első néhány percben azzal nyugtatta magát, hogy csupán kíváncsi.

Ahogy azonban telt az idő, egyre kevésbé talált elfogadható magyarázatot arra, amit csinált.

Mégsem fordult vissza.

Daniel Tonalában szállt le, majd elsétált egy szerény lakóépülethez.

Gabriela az utca túloldalán parkolt le.

Az autóból látta, ahogy az egyik földszinti lakásban felgyullad a villany.

Néhány pillanattal később egy kisfiú rohant ki a szomszédasszony ajtaján, egyenesen Daniel karjaiba.

A gyerek körülbelül nyolcéves lehetett.

Olyan hatalmas lendülettel ölelte át az apját, hogy Danielnek szorosan a mellkasához kellett fognia a kartondobozt, nehogy összenyomódjon.

Együtt mentek be a földszinti lakásba.

A függöny félre volt húzva, így Gabriela az utcáról is beláthatott.

Daniel letette a dobozt az asztalra, majd elővett belőle egy apró karácsonyfadíszt.

Egy piros kisteherautót formázott.

A kisfiú a fény felé emelte, aztán boldogan felnevetett.

Daniel letérdelt elé, hogy jobban hallja, mit mesél neki.

Még mindig a munkaruháját viselte.

Gabriela elővette a telefonját, és megnyitotta Daniel személyzeti adatlapját.

Családi állapot: gyermekét egyedül nevelő apa.

Vészhelyzet esetén értesítendő személy: Rosa, a szomszédasszony.

Ezek az adatok évek óta ott szerepeltek a nyilvántartásban.

Ő azonban soha nem tartotta fontosnak, hogy foglalkozzon velük.

Éppen indulni készült, amikor meglátta, hogy Daniel ismét kilép az épületből.

A kisfiú Rosával maradt az ajtóban, és büszkén mutogatta neki a piros karácsonyfadíszt.

Daniel elindult egy közeli élelmiszerbolt felé.

Gabriela újra követte.

Néhány perccel később ő is belépett az üzletbe.

Egy polc mellett maradt, és úgy tett, mintha az ásványvizeket nézegetné.

Daniel tejet, egy zacskó zöldséget és leárazott csirkehúst tett a kosarába.

Aztán megállt a karácsonyi édességek előtt.

Leemelt egy csomag csillagmintákkal díszített süteményt.

A pénztárnál elővette a bankjegyeit, és gondosan megszámolta őket.

Amikor a pénztáros közölte a végösszeget, Daniel ismét a kezében tartott pénzre nézett.

Néhány másodpercig mozdulatlanul állt.

Aztán lassan visszatette a süteményt a pultra.

– Ezt inkább ne számolja hozzá, kérem.

A pénztárosnő ránézett, majd mégis a zacskóba akarta tenni a csomagot.

– Vigye csak el nyugodtan. Majd kifizeti, amikor tudja.

Daniel hálásan elmosolyodott, de megrázta a fejét.

– Nagyon kedves magától. De inkább visszajövök érte, amikor megengedhetem magamnak.