Amikor hazaért, Mateo már az ajtóban várta.
A kisfiú először a bevásárlószatyorra nézett.
Aztán az apja arcára.
– Apa, ma tényleg elengedtek korábban?
Daniel szívébe fájdalom nyilallt.
Vajon hányszor kellett már a fiának megtanulnia úgy feltenni ezt a kérdést, hogy közben egyetlen szóval sem panaszkodik?
Hányszor várta hiába, hogy az apja időben hazaérjen?
– Ma pontosan akkor végeztem, amikor kellett – felelte.
Rosa elbúcsúzott tőlük, miután elmondta Danielnek, hogy Mateo elkészítette a házi feladatát.
Daniel két pohárba tejet töltött, majd kibontotta a süteményes csomagot.
Mateo gondosan kiválogatta a legszebb, épen maradt csillagokat.
Egy tányérra rendezte őket, hogy együtt ehessék meg.
A kis karácsonyfa még mindig kissé oldalra dőlt.
Az ágai között ott függött a piros teherautó, körülötte pedig a papírcsillagok, amelyeket Mateo már használt papírlapokból vágott ki.
– Ezt eltehetjük jövő karácsonyra is, ugye? – kérdezte a kisfiú.
Daniel a díszre nézett.
Egy apró utcai árustól vette, nem messze a munkahelyétől.
Azokból az érmékből fizette ki, amelyeket a hét folyamán egyenként tett félre.
Nem volt drága.
Nem volt különleges.
Másnak talán teljesen értéktelennek tűnt volna.
Mateo számára azonban olyasmit jelentett, amit pénzben nem lehetett kifejezni.
Azt jelentette, hogy az apja nem feledkezett meg az ígéretéről.
Még egy hosszú, kimerítő munkanap után sem.
– Persze, hogy eltesszük – válaszolta Daniel.
Mateo beleharapott egy süteménybe, majd közelebb húzódott hozzá.
– Rosa azt mondta, hogy aggódtál a munkád miatt.
Daniel lassan letette a poharát az asztalra.
Megpróbálta eltitkolni a félelmét a fia elől.
De a gyerekek néha még azt is meghallják, amit a felnőttek soha nem mondanak ki hangosan.
– Igen, aggódtam egy kicsit. De most már minden rendben van.
– Akkor továbbra is javíthatsz dolgokat?
– Igen, kisfiam.
Mateo elégedetten elmosolyodott.
Ennyi válasz bőven elég volt neki.
Daniel magához ölelte a fiát.
Nem mondta el neki, hogy napokon keresztül attól rettegett, sokkal többet veszíthet el, mint a havi fizetését.
Januárban a vállalat bevezette az új rendszert.
Minden javítási igény először a belső karbantartási osztályhoz került.
Ha valamelyik részleg külső vállalkozót akart megbízni, meg kellett indokolnia, miért nem tudják a feladatot a saját szakemberek elvégezni.
Átszervezték az anyagbeszerzést is.
Az egyes helyiségekhez előre egyeztetett hozzáférési időpontokat vezettek be, hogy a karbantartóknak ne kelljen órákat várakozniuk feleslegesen.
Daniel azt is javasolta, hogy a munkaidő végén bejelentett hibákat a valódi sürgősségük alapján sorolják be.
Egy meghibásodott zárat, amely biztonsági kockázatot jelent, természetesen azonnal meg kell javítani.
Egy akadozó fiók azonban nyugodtan várhat másnap reggelig.
Az ilyesmi nem indokolhatja, hogy valakit előzetes figyelmeztetés nélkül túlórára kényszerítsenek.
Leticia egy váltakozó készenléti beosztást is javasolt a valóban váratlan, sürgős problémák kezelésére.
Gabriela figyelmesen végighallgatta a munkatársait.
Majd jóváhagyta a javaslatokat.
A vállalat történetében talán először olyan kérdések is helyet kaptak a munkaszervezésben, amelyeket korábban senki sem tartott fontosnak.
Van-e valakinek gyermeke, akit el kell hoznia az iskolából?
Kell-e gondoskodnia egy idős vagy beteg családtagról?
El kell-e érnie az utolsó hazafelé induló buszt?
Három hónappal később a vállalat működési költségei csökkentek.
A sürgős meghibásodások is ritkábbá váltak.
A karbantartási részleg továbbra is dolgozott, de most már olyan nyilvántartásokkal, amelyekből egyértelműen látszott, mennyi mindent végeznek el a munkatársai.
Többé nem tűnhetett el a munkájuk egyetlen nagy költségadat mögött.
Gabriela pedig változtatott a saját vezetői szokásain.
Mielőtt fontos döntéseket terjesztett volna az igazgatótanács elé, rendszeresen beszélt azokkal az emberekkel, akik a mindennapi munkát ténylegesen elvégezték.
Néha olyan válaszokat kapott, amelyeket kellemetlen volt hallania.
De megtanulta, hogy ilyenkor sem szabad elfordulnia.
Ott maradt.
Figyelt.
És igyekezett valóban megérteni.
Daniel még sokáig a régi, kopott munkabakancsában járt.
Csak akkor vásárolt újat, amikor végre elegendő pénzt tudott félretenni rá.
Nem kapott ajándékba házat.
Senki nem lepte meg drága autóval vagy valamilyen mesés ajándékkal.
Valami egészen mást kapott.
Valamit, ami már hosszú évek óta megillette volna.
Azt, hogy komolyan vették a tapasztalatát.
Hogy elismerték a munkáját.
És hogy végre tiszteletben tartották a munkaideje végét.
Amikor elérkezett az idő, hogy leszedjék a karácsonyfadíszeket, Mateo különös gonddal csomagolta be a kis piros teherautót egy darab konyhai papírtörlőbe.
Aztán óvatosan belehelyezte a kartondobozba.
Daniel ráírta a dátumot a doboz tetejére.
Ezután lezárta, félretette, és leült a fia mellé.
Azon a délutánon nem volt egyetlen elromlott ajtó sem a munkahelyén, amelynek megjavítása fontosabb lett volna annál, hogy időben hazaérjen.
És végre ott lehessen a kisfia mellett.
