1. RÉSZ

Leandrót késsel szúrták meg, mert megvédett egy teljesen idegen nőt. Mégsem a saját sérülésével törődött először. Mielőtt segítséget kért volna, lehajolt, és felvette a földről a fehér botot, amelyet a támadók elhajítottak.

Hajnali 2 óra 15 perc volt.

San Pedro Garza García egyik éttermének hátsó udvarán a novemberi hideg áthatolt Leandro nedves munkaruháján. Huszonnégy éves volt, kilencvenezer peso adósság nyomta a vállát, a kezén pedig a fertőtlenítőszerektől és a klórtól kirepedezett a bőr.

Éppen kivitte az utolsó adag szemetet, amikor meghallotta egy nő hangját.

A nő csak annyit kért, hogy hagyják békén, amíg megérkezik érte a sofőrje.

Csakhogy a körülötte álló férfiaknak eszük ágában sem volt teljesíteni a kérését.

– Ugyan már, szépségem! Minek neked sofőr? Majd mi hazaviszünk!

A fiatal nő hátrálni kezdett, egészen addig, amíg a háta a falnak nem ütközött.

Világos kabátot viselt, kezében fehér bottal.

Amikor megpróbálta ellökni magától a hozzá legközelebb álló férfit, a másik kitépte a kezéből a botot, és egy csatornarács felé hajította.

Leandro azonnal felismerte az egyik támadót.

René volt az.

Egy behajtó, aki rendszeresen megfordult az étteremben.

Leandro egy pillanatra arra gondolt, hogy inkább továbbmegy.

Túlságosan jól tudta, milyen árat fizet az ember, ha ilyen alakokkal kezd ki.

Aztán meglátta, ahogy a fiatal nő kétségbeesetten tapogatózik a levegőben, és próbálja megtalálni a menekülés útját.

Abban a pillanatban tudta, hogy nem fordíthat hátat neki.

– Hagyják békén!

Segítségre sem várva a férfiak és a nő közé állt.

Lökdösődés kezdődött.

Valaki akkora erővel taszította meg, hogy a falnak csapódott.

A következő pillanatban égető fájdalom hasított az oldalába.

René kést rántott.

Leandrónak valahogy sikerült ellöknie magától a férfit.

A konyha felől valaki azt kiabálta, hogy hívják a rendőrséget.

A támadók végül elmenekültek.

A fiatal nő bizonytalanul kinyújtotta a kezét.

– Hol vagy?

– Itt, közvetlenül előtted. Megtaláltam a botodat.

Leandro a kezébe adta, majd felajánlotta a karját.

A nő azonnal észrevette, milyen szaggatottan lélegzik. Az ujjai alatt nedvesnek érezte a férfi ruháját.

– Megsérültél.

– Előbb menjünk a bejárathoz. Ott vannak emberek.

Az egyik szakács taxit fogott, és elkísérte a fiatal nőt, miközben felhívta azt a számot, amelyet a nő megadott neki.

Leandro a fal tövében maradt ülve.

Csak akkor indult el a sürgősségire, amikor a kollégája visszatért érte.

Mielőtt a nő elment volna, még megkérdezte a nevét.

– Leandro. Itt dolgozom.

Az éjszakát a kórházban töltötte.

A kés szerencsére nem sértett meg egyetlen belső szervet sem, de az orvosok szigorú pihenést írtak elő.

Amikor kiengedték, Leandro azonban nem a gyógyulására gondolt.

Hanem azokra a napokra, amikor nem kap majd borravalót.

És arra az uzsorásra, aki egy ideje már a lakása előtt várakozott rá.

Az édesanyja néhány hónappal korábban halt meg.

Leandro kölcsönöket vett fel, hogy ki tudja fizetni a gyógyszereit és az ápolását. Az éttermi fizetése messze nem volt elég ezekre a kiadásokra.

Most az édesanyja már nem volt vele.

Csak az adósságok maradtak utána.

Meg egy fénykép, amelyen mosolyogva ül egy olcsó születésnapi torta mellett.

Leandro az orvosok javaslatánál jóval hamarabb visszament dolgozni.

Minden egyes felemelt tálca fájdalmasan emlékeztette arra, hogy a teste még nem gyógyult meg.

Az üzletvezető legalább annyit megtett érte, hogy a bárpult közelében lévő asztalokat osztotta rá.

Délután négy órakor három fekete terepjáró állt meg az étterem előtt.

Az étkezőben hirtelen elhaltak a beszélgetések.

Egy ősz hajú férfi lépett be, és anélkül, hogy az étlapra pillantott volna, Leandrót kereste.

– Valdés úr látni akar.

Leandro szája azonnal kiszáradt.

Santiago Valdés.

Egy férfi, aki hatalmas bűnszervezetet irányított.

Egy név, amelyet a városban senki sem mert hangosan kimondani.

Mellette Leandro uzsorása jelentéktelen kisembernek számított.

– Most dolgozom.

– A főnököd már tudja, hogy velünk jössz.

Leandro a konyha felé pillantott.

Senki sem nézett a szemébe.

Felvette a kabátját, és beszállt az autóba.

Egyetlen gondolat járt a fejében.

René minden bizonnyal sokkal veszélyesebb embereknek dolgozott, mint azt valaha is sejtette.

A Valdés család birtokát magas falak vették körül Monterrey külvárosában.

Leandrót egy dolgozószobába vezették.

Odabent egy harminckét éves férfi várta, mindkét kezét az íróasztalra támasztva.

– Tegnap éjjel segítettél a húgomnak. Elisának.

Leandro meglepetten felkapta a fejét.

– Annak a fiatal nőnek, akinél fehér bot volt?

– A sofőrje szolgálat közben ivott, aztán elaludt. Elisa vacsorázni volt, és egyedül kellett várakoznia.