Santiago figyelmesen végigmérte.

– Azt mondta, a támadók elé álltál, pedig fogalmad sem volt róla, hogy kicsoda.

– Nem is kellett tudnom.

Egy pillanatig csend telepedett a szobára.

Aztán Santiago kinyitott egy iratmappát.

Benne Leandro adósságlevele feküdt.

A papíron egyértelműen szerepelt, hogy a teljes tartozást kiegyenlítették.

Mellette ott volt a befizetést igazoló bizonylat is.

– Az adósságodat kifizették.

Leandrót egyszerre öntötte el a megkönnyebbülés és a félelem.

– Nem azért segítettem neki, hogy pénzt kapjak érte.

– Pontosan ezért vagy most itt.

Santiago elmagyarázta, hogy Elisának új sofőrre és személyi védelmet biztosító kísérőre van szüksége.

A húga maga kérte, hogy újra találkozhasson Leandróval.

Ő pedig úgy döntött, alkalmazza a fiatalembert.

– Én pincér vagyok. Semmit sem tudok erről a munkáról.

– Ramiro majd kiképez. Fizetést kapsz, orvosi ellátást és egy szobát itt a házban.

Leandro nagyot nyelt.

– És ha nem fogadom el?

Santiago olyan sokáig nézett a szemébe, hogy Leandro végül megértette, miért nem mer senki nemet mondani ennek az embernek.

– A húgom megbízik benned. Gondoskodj róla, hogy ezt soha ne bánja meg.

Leandro ökölbe szorította a kezét.

– Pontosan mit vár tőlem?

Santiago közelebb lépett, és még halkabbra fogta a hangját.

– Hogy megvédd. Hogy mellette legyél. És hogy soha ne felejtsd el: a testőre vagy. Semmi több.

Leandro tekintete az íróasztalon heverő adósságlevélre tévedt.

Életében először értette meg igazán, hogy egy tartozás eltűnhet ugyan a papírról, de egészen más formában tovább élhet.

Santiago kinyitotta a dolgozószoba ajtaját.

– Elisa az üvegházban vár rád.

Aztán egy pillanatra megállt.

– És ha valaha összetéveszted a háláját azzal, hogy jogod van a kelleténél közelebb kerülni hozzá, velem kell elszámolnod.

2. RÉSZ

Elisa már azelőtt felismerte Leandro hangját, hogy a férfi befejezte volna a köszönést.

Az üvegházban ült, néhány jázminnal teli cserép mellett, és felé nyújtotta a kezét.

– Azt hittem, nem jössz el.

– A bátyádnak meglehetősen meggyőző módszerei vannak, ha meg akar hívni valakit.

A mosoly azonnal eltűnt Elisa arcáról.

– Azért kértem, hogy találkozhassak veled, mert meg akartam köszönni, amit tettél. Nem azért, hogy úgy hurcoljanak ide, mintha letartóztattak volna.

Leandro leült a padra, amelyre a lány mutatott.

– Aznap éjjel én döntöttem úgy, hogy segítek neked. A bátyádnak ehhez semmi köze nem volt.

Elisa huszonkét éves volt, és gyermekkora óta vak.

Jól ismerte az otthona minden zugát, zenét tanult, és képernyőolvasó segítségével önállóan használta a telefonját.

Egyetlen dolgot nem tudott irányítani.

Azt, hogy Santiago rendszeresen döntéseket hozott helyette, még mielőtt ő maga egyáltalán beleszólhatott volna a dolgokba.

– Valamit már az elején tisztáznunk kell – mondta komolyan. – Ha velem dolgozol, előbb megkérdezel, mielőtt bárhová elviszel, átrendezed a dolgaimat, vagy helyettem beszélsz.

Leandro bólintott.

Ez volt az első utasítás, amelyet ebben a házban úgy kapott meg, hogy közben nem érezte magát fenyegetve.

Amint a sebe begyógyult, Ramiro megkezdte a kiképzését.

Az ötvenéves biztonsági szakember tapasztalt veterán volt, aki nem osztogatta könnyen a dicséretet.

Megtanította Leandrónak, hogyan ismerje fel időben a veszélyeket, miként szervezze meg az utazásokat, és hogyan őrizze meg a hidegvérét nyomás alatt.

Leandro hamar rájött, hogy valakit megvédeni nem pusztán azt jelenti, hogy az ember bátran cselekszik a veszély pillanatában.

Sokkal inkább azt, hogy akkor is éber marad, amikor látszólag semmi sem történik.

A következő hat hónapban elkísérte Elisát a konzervatóriumba, könyvesboltokba és különböző órákra.

Megtanulta úgy leírni a környezetet, hogy a lány könnyen eligazodjon benne, anélkül hogy felesleges információkkal árasztaná el.

És megtanulta felajánlani a segítségét anélkül, hogy magától értetődőnek venné, hogy Elisának szüksége van rá.

A lány türelmesen kijavította, amikor hibázott.

Ha pedig túlságosan komolyan vette magát, szívesen ugratta.

– Ha minden egyes lépcsőfokot úgy jelentesz be, mintha valami szörnyű tragédia közeledne, a végén még én is elhiszem, hogy veszélyben az életem!

Leandro újra elkezdett nevetni.

Többet nevetett, mint az édesanyja halála óta bármikor.

Egy délután Elisa megkérdezte, hogyan szerezte a sebhelyét.

Leandro mesélt neki a kölcsönökről, a drága gyógyszerekről és az édesanyjával töltött utolsó hetekről.

Elisa csak hallgatta.

Nem mondta azt, hogy mindennek oka van.

Nem próbálta üres vigasztaló szavakkal enyhíteni a fájdalmát.

Végül halkan megszólalt.

– Biztosan nagyon szeretett téged.

– Alaposan leszidott volna, amiért beavatkoztam abba a sikátorbeli ügybe.

Elisa elmosolyodott.

– Aztán biztosan meg akart volna ismerni engem.

Leandro ránézett.

Egy pillanatra maga előtt látta az édesanyját a kis konyhájukban, amint kávét tölt, Elisa pedig kíváncsian kérdezgeti minden egyes családi fényképről.