A kép fájdalmasan gyönyörű volt.
Azért fájt, mert soha többé nem válhatott valósággá.
És azért, mert Leandro mindennél jobban szerette volna, ha mégis megtörténhetne.
Idővel Elisa olyan dolgokat is elmondott neki, amelyekről Santiago előtt soha nem mert beszélni.
Szeretett volna kisebb koncerteken fellépni.
Elutazni a barátnőivel.
És egyszer egy saját lakásban élni.
– A bátyám azt hiszi, csak akkor vagyok biztonságban, ha semmi sem történik velem – mondta egy nap. – Néha úgy érzem, számára ez azt is jelenti, hogy semmi jó sem történhet velem.
Leandro túlságosan is jól értette, milyen érzés fogolynak lenni.
Az új fizetése megmentette az anyagi kétségbeeséstől.
Csakhogy minden egyes nappal közelebb került egy nőhöz, akit szigorúan megtiltottak neki szeretni.
Ezért megpróbált távolságot tartani.
Egyre hallgatagabb lett.
A közös autóutak alatt kerülte a beszélgetéseket.
Elisa természetesen észrevette a változást.
– Tettem valamit, amivel megbántottalak?
– Nem.
– Akkor ne büntess a hallgatásoddal valamiért, amit nem akarsz elmagyarázni.
Leandro a kormányt bámulta.
– Nem akarok fájdalmat okozni neked.
Elisa letette a telefonját.
– Ezt nem úgy fogod elérni, hogy úgy kezelsz, mintha valami megoldandó probléma lennék.
Leandro nem tudott mit felelni.
Ekkor Elisa megkereste a kezét, és néhány másodpercig finoman megszorította.
A férfi óvatosan elhúzta a kezét, hogy beindítsa az autót.
De egész nap képtelen volt kiverni a fejéből azt az érintést.
Santiago is észrevette, hogy valami megváltozott.
Egyik este megállította Leandrót a dolgozószobája közelében.
– Egyre fontosabb vagy neki.
Leandro mozdulatlanul állt.
– Ne felejtsd el, miről beszéltünk.
Attól a naptól kezdve ez a figyelmeztetés minden útjára elkísérte.
Elisának nem kellett hallania a bátyja szavait ahhoz, hogy érezze: valami láthatatlan akadály áll közöttük.
Októberben meghívták egy jótékonysági gálára.
A rendezvényen ösztöndíjakra és akadálymentes tananyagokra gyűjtöttek pénzt.
Elisa egy zongoradarabot készült előadni.
Héctor, Santiago helyettese vállalta a biztonsági intézkedések megszervezését.
Ismerte a program minden időpontját, a járműveket és a szálloda valamennyi bejáratát.
Elisa smaragdzöld ruhát választott az estére.
Megkérte Leandrót, hogy ne töltse az egész estét azzal, hogy a körülötte álló emberek aggódó arckifejezését írja le neki.
– Ma este a zenére akarok emlékezni. Semmi másra.
Leandro elkísérte a rendezvényteremig.
Amikor a lány befejezte a zongorajátékot, a felzúgó tapsviharban az ő hangját kereste.
– Milyen voltam?
Leandro habozás nélkül válaszolt.
– Mintha egész életedben erre a pillanatra vártál volna.
– Mert így is volt.
Később egymás mellett álltak az egyik személyzeti folyosó közelében.
Leandro egy rövid pillanatra megfeledkezett Santiago fenyegetéséről.
Elisa felé fordította a fejét.
– Később beszélni akarok veled. Egyenruhák nélkül, a bátyám nélkül. És anélkül, hogy tovább játszanánk, hogy semmit sem érzünk egymás iránt.
Leandro éppen válaszolni készült.
Abban a pillanatban minden fény kialudt.
Sikolyok hasítottak a sötétségbe.
Üveg tört.
Aztán lövések dördültek az oldalsó bejárat felől.
Leandro azonnal megfogta Elisa karját, és a biztonsági csapat utasításait követve a konyha felé vezette.
A lány szorosan belekapaszkodott, fehér botját a testéhez húzva.
Leandrónak sikerült becsuknia egy ajtót, amely elválasztotta őket a rendezvényteremtől.
Egy nagy előkészítőasztal mögött húzódtak fedezékbe.
Leandro elővette a rádióját, és erősítést kért.
Héctor válaszolt.
Azt állította, már úton van feléjük, és megparancsolta nekik, hogy maradjanak, ahol vannak.
Ekkor Elisa hirtelen erősebben megszorította Leandro karját.
– Várj! Még ne mozdulj!
Leandro felé fordult.
Elisa néhány perccel az áramszünet előtt megérezte Héctor jellegzetes parfümjét az oldalsó bejárat közelében.
A hangját is hallotta.
Valakinek utasítást adott.
Most viszont azt állította, hogy odakint tartózkodik.
Leandro először megpróbált logikus magyarázatot találni.
Talán Héctor időközben egyszerűen máshová ment.
Ám ekkor az ajtó túloldaláról egy ismerős hang ütötte meg a fülét.
Ugyanaz a hang.
– A lány itt van. A pincér is vele van.
Elisa egy pillanatra még a lélegzetét is visszatartotta.
Az ajtó kinyílt.
Héctor lépett be.
Egyedül.
Nem volt vele mentőcsapat.
Nem érkezett erősítés.
A kezében fegyvert tartott.
Egyetlen pillantást sem vetett vissza a rendezvényterem felé, ahol a lövések eldördültek, és ahol a veszély még mindig fenyegetett.
Csak két embert keresett.
Elisát.
És Leandrót.
3. RÉSZ
Leandro azonnal kikapcsolta a rádióját.
Elisa kitapogatta az asztal szélét, hogy tájékozódni tudjon, miközben Leandro a konyhabútorok közötti keskeny résen át figyelte Héctort.
– Tudom, hogy itt vagytok – szólalt meg a férfi fenyegetően nyugodt hangon. – Gyere elő, kölyök! Ne nehezítsd meg a dolgodat!
