– Attól, hogy segítettél a húgomnak, még nem tartozol nekem az életeddel. Nem vagy a tulajdonom.
Elővett egy kis dobozt, és az éjjeliszekrényre helyezte.
Egy karóra feküdt benne.
Valaha az édesapjuké volt.
– Valami olyasmit akartam adni neked, ami a családunkhoz tartozik. Hálám jeléül. Nem fizetségként. És nem szabok hozzá semmiféle feltételt.
Leandro megnézte az órát.
Aztán egyenesen Santiago szemébe nézett.
– Amire igazán szükségem van, az az, hogy félelem nélkül beszélhessek Elisával.
Santiago bólintott.
Egyetlen további szó nélkül az ajtóhoz lépett, és kinyitotta.
Elisa lépett be egy ápolónő kíséretében.
Óvatosan kitapogatta az ágy szélét, és leült, ügyelve arra, hogy ne érjen Leandro kötéseihez.
A férfi felé nyújtotta ép kezét.
Elisa azonnal megfogta.
– Rettenetesen megijesztettél – suttogta.
– Te is engem. Azt hittem, soha többé nem hallhatom a hangodat.
Elisa gyengéden végigsimított az ujjain.
– A bátyám már elment – mondta. – Végre befejezhetjük azt a beszélgetést, amit akkor elkezdtünk.
Leandro felnevetett, de azonnal abba is kellett hagynia, mert belenyilallt a fájdalom a sebeibe.
– Azt hiszem, pontosan tudod, mit akartam mondani.
– Lehet – felelte Elisa. – De a te szádból akarom hallani.
Leandro hát kimondta.
Kifogások nélkül.
Félelem nélkül.
Elmondta neki, hogy szereti.
Elisa közelebb hajolt, óvatosan az övéhez érintette a homlokát, majd lassan megcsókolta.
Nem kért tőle újabb bizonyítékot a szerelmére.
Főleg nem azt, hogy valaha még egyszer az életét kockáztassa érte.
Leandro felépülése hosszú ideig tartott.
Meg kellett tanulnia elfogadni mások segítségét anélkül, hogy szégyellte volna magát miatta.
Elisa elkísérte az orvosi vizsgálatokra, vitatkozott vele, amikor túl sokat akart vállalni, és közben folytatta a zenei tanulmányait és a koncertjeit.
Egyikük sem engedte, hogy a kórház váljon közös történetük középpontjává.
Amikor Leandro állapota végre javulni kezdett, úgy döntött, üzleti tanulmányokba kezd, és egy régi kollégája éttermében vállal munkát.
Elisát továbbra is hivatásos biztonsági csapat kísérte.
De most már ő maga is részt vett azokban a döntésekben, amelyek a biztonságáról és a saját életéről szóltak.
Santiago természetesen nem változott meg egyik napról a másikra.
Néha még mindig túl gyakran telefonált.
Máskor meg akarta tiltani Elisának, hogy elmenjen valahová, vagy le akarta mondani valamelyik programját.
Ilyenkor a lány emlékeztette a határaira.
Santiago pedig lassan, nem kevés nehézség árán megtanulta, hogy előbb meghallgassa a húgát, és csak utána akarjon parancsokat osztogatni.
Valamivel később Leandro és Elisa összeházasodtak.
Az esküvő kicsi és meghitt volt.
Santiago az első sorban ült, közvetlenül Ramiro mellett.
Az egyik asztalon Leandro édesanyjának fényképe állt.
A szertartás előtt Elisa óvatosan végigsimított a képkereten.
– Bárcsak megismerhettem volna őt!
Leandro felajánlotta neki a karját.
– Biztos vagyok benne, hogy azonnal leültetett volna maga mellé, és megkérdezte volna, hogyan kezdődött köztünk ez az egész.
Elisa elmosolyodott.
Megigazította a fehér botját, és Leandro karjába kapaszkodva elindult.
Ezúttal senki sem várta őket az ajtó túloldalán, hogy újabb adósságot kényszerítsen rájuk.
Senki sem fenyegette őket.
Senki sem akarta eldönteni helyettük, milyen legyen a jövőjük.
Csak a családjuk várta őket.
És egy ajtó, amely most végre tárva-nyitva állt előttük.
